Fáradt vagyok és nagyon magányos. Szomorú. Lassan mennem kell dolgozni. Éjszakás vagyok. Nem vagyok nyugodt mostanában. Semmi sem nyugtat meg. Vagyok de minek. Csak a munka van szinte az életemben. Ez így nagyon nem jó. Ez az ami meghatároz teljesen. Szinte máshova nem is nagyon járok. Ha igen az sem igazi kikapcsolódás. Lehet hogy ahoz az agyamat kéne otthon hagyni. Hogyan lehet a gondokat eltemetni? Jó mélyre, hogy ne találjam öket egy ideig. Mondjuk nem is én keresem. Megtalálnak azok maguktól is. Jó lenne ha valaki itt lenne mellettem. Bár nem tudom meddig tudnám elviselni, de az biztos hogy azért idönként nagyon jó lenne ha... Persze sok minden lenne ami jó lenne, de azt hiszem ez nem nagy kérés az Istentől, de nem kapom meg. Vajon megérdemlem egyáltalán? Talán. Nem tudom azt sem, hogy a magam fajta aberált egyáltalán érdemel-e mást mint amit én kapok. Vagyis semmit. Elmúlt pár nap hajtása még szarabbá tette a mindennapokat. Pedig eddig is kijutott a szarból bőven. Egyszerüen olyan elveszetnek érzem magam. Keresek valamit amit még magam sem tudok, hogy mi, és persze nem találom. Hogyan lehet valamit megtalálni ha még azt sem tudjuk róla hogy mi az. Fasza. Én egyre hülyébb leszek. Azt hiszem nagyon fáradt vagyok. Agyilag idegileg és lekileg is, na meg fizikailag. Nem is tudom melyik a legrosszabb. Talán ezek eme keveréke az ami kiüt kicsit. Valójában azt sem tudom mit irok, vagyis tudom csak azt már nem nagyon fogom, hogy értelmesen irom-é le. Remélem érthető. Egyébként felhívott Z. Tök jó. Nem nagyon beszélünk mostanában. Én is eltüntem róla nem is beszélve. Nem nagyon tudom mi van Vele. Hiányzik. Mondtam volna neki is de nem nagyon tudtam mert éppen ott álltak mellettem és lehetett hallani hogy éppen egy him nemü emberrel beszélek pláne minekután beleüvölktött a telefonba engem üdvözölve. Nem beszéltünk igazából semmiről. Hamar letette. Igaz dolgoztam. Persze n em rég beszéltünk chaten. Azt irta sok problémája van mostanában. Megosztani még véleletlenül sem akarta velem. Hát igen ez Ö. Teljesen jellemző rá. Inkább a maga hülye mondjánprobálja feldolgozni, mint sem hogy valakinek elmondaná. Isten ments, hogy elárulja. Nem értem a csávót. Jó páros lehettünk volna ha kicsit nyit felém. Persze nem akart. Szerintem ez is közre játszott abban hogy ez így alakult. Szóval iegn az Ö hibája is. Talán én sem voltam olyan amilyen neki kellett volna. Ezt sem tudom me nem mondot kurvára semmit. Mekkorra marha tud lenni. Ohhh. Csesze meg. Na de mostmár talán mindegy is. Nem tudom mi lesz velem. Kezdek kifogyni a tartalékaimból. Egyre kevésbé tudom meghallgatni mások problémáját mert nekem is van elég. Legalábbis rögtön ez jutt eszembe ha valaki mondja, hogy van egty kis problémája. Pedig régen nem így volt. Régen mindig fontosabb volt, hogy a körülöttem lévök jól legyenek mint hogy én legyek jól. Éljen a földi pokol legalsó bugyrai egyike, amiben élek. Szeretnék boldog lenni, akár ha sak pillanatokra is. Miért nem érdemlem meg csak egy kicsit?
"Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,
Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék."
Karinthy Frigyes
"Könnycsepp fut az arcomon, mikor az ágyam mellé térdelek,
Uram, miért nem értelek? Mondd meg, miért nem mondod azt, hogy ég veled?
Őszintén remélem, tévedek, de rám tekintetedet nem veted,
Csak a fájdalmat kapom reggel, beforratlan sebekkel, ébredek."
"Óh, mocsok halál
s mocsok élet, be rossz látni, mi vagy:
a mindenséget s benne magamat!"
"Gyomrom, agyam tele van, öreg undor éget. Választ akarsz? Kezdelek kiokádni, élet!"
"Pokolhintán vad, szédítő körök,
Tüzes mélységek fönt s alant,
Zuhanva szállni, szállva zuhanni
Való alatt és képzelet fölött
És mindenütt és mindenütt
És mégis a konok határok
Kemény tilalom-léce üt,
Mert várhatatlanokra várok
S nem várok mást, mint várhatatlant:
Oh, véres kínok véres kínja ez."
