Néha reggelig is ébren vagyok és dolgozom. Nem azért vagyok ébren, hogy dolgozzam, azért dolgozom, mert valamit muszáj csinálnom, ha már nem tudok elaludni. Ha elfáradok, eloltom a lámpát, behunyom a szememet, Te jössz megint, és tárgytalan szorongások lepnek el. Nem valami egészséges vágyódás, sokkal több annál. Nem is féltés. Semmi, akárcsak gyatrán megfogalmazható gondolatom sincs ilyenkor Veled kapcsolatban, hanem egészen tetőtől-talpig érzem borzasztó nemlétedet, és azt, hogy mégis vagy valahol. Nem tudom elképzelni, hogy hogyan jössz, majd ha jössz, hogyan csöngetsz, hogy lépsz be az előszobába, hogyan veszed le a kabátod. Igaz, talán nem is lesz rajtad kabát.
Most el tudnám mondani szépen, betűhöz méltóan, hogyan jöttél, hogyan mentél az utcán, nem lehajtott, és mégsem egyenes fővel, valami halott mosollyal az arcodon. De ez nem igazi, ez már betű.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.