Volt egyszer egy tízenéves fiú, aki nem tudta mit akar a világtól, vagy mit akarthat tőle a világ. Szeretett élni. Mindenbe korán belekóstolt. Hamar rádöbbent ki ő. Rájött nem átlagos szokványos és a családja nem fogadná el. Pontosítva nem ismert olyan embert aki elfogadta volna. Ezért mélyen magába relytette el ezt a valakit aki ő volt és felépített egy teljesen más ember, akit mutatni tudot az emberek elött. Aki megfelel ez elvárásoknak amiben csak tud. Így teltek a mindennapjai. Szótlan és visszahúzodó volt otthon, mert azt várták tőle, szókimondó és hivalkodó volt társaival, mert azt várták tőle, lett barátnője mert azt várták tőle. Persze az utobbit részben ő is akarta. Így teltek az évek. Aztán ez a kitalált valaki, aki nem teljesen ő volt darabokra kezdett hullani. Mindig valamit levetközött belőle. Így rezte magát egyre boldogabnak. Elmúltak a tini évek és szinte teljesen önmaga tudott lenni. Persze még mindig voltak titkok, furcsa érzések, és volt, hogy nem törödött avval, hogy bármit is titkoljon és engedett a vágynak. Persze ezt a kis rést amit nyitott rögtön be is zárta, amint tudta nehogy valami is kiszivárogjon. Sokszor félt, hogy nem tudja magában tartani, vagy akaratlanul is kiderül valami ez ő titkos és furcsa életéről. Nagyon nehéz volt szinte senkinek sem beszélni róla. Persze az évek megedzeték. Szerencséjére megismerkedett valakivel akivel sok év után úgy érezte nyíltan beszélhet. De nem akart. Nem azért mert szégyelte vagy, mert az elutasítástól félt. Az igazság az. hogy attól félt ha elfogadja a barátja akkor ö maga is kénytelen lesz elfogadni. Nem vívhatja tovább a saját harcát. Ami szerinte azért egy egyensúlyt teremtett saját magában. Persze nem bírta tovább magában tartani és elmondta. Elfogatta a barátja. Ő ennek nagyon örült, de tovább folytatta azt az életett amit eddig megszokott. Tele titokkal, titkos találkákkal, félelemmel, önváddal. Persze sokkal könnyebb volt, mert már volt valaki mellette. Így teletek az évek. A mostmár férfinak nem volt senkije. A nagy titka mindenkit elmart maga mellöl, de érezte ö akkor sem vállalhatja magát. Nincs benne elég bátorság, nincs benne önbizalom. Így egyiki ember ment és a másik jött. Nem volt szinte soha boldog. Az saját belső misztériuma megkeserítette. A magával való viaskodás közben megöregedett. Egyedül élt kis lakásában. Nem kereste senki. Nem kellett már senkinek. Nem volt más neki csak a magány. Így halt meg egy téli reggelen. MAGÁNYOSAN, EGYEDÜL, TITKÁVAL ÉS KESERŰSÉGÉVEL A SZÍVÉBEN. SÍRJÁRA EZT IRTÁK: Egy ember aki FÉLT boldog lenni...
"Legszomorúbbak azoknak a dolgoknak a romjai, amik elmúltak anélkül, hogy lettek volna."
Móra Ferenc
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.