Mostanában nagyon foglalkoztat az, hogy vajon mi lesz velem 5-10 év múlva. Meg hát az is hogy én mit szeretnék. Mindenki azt hiszi, hogy hülye vagyok, mert egyedül akarok lenni. Az álmom egy garzonlakás ahol egyedül vagyok. Evvel nem azt mondom, hogy nem kell senki. Csak annyi hogy nem akarok senkivel együtt élni. Szeretek egyedül lenni. Mindig is szerettem. Persze idönként szükségem van társaságra de amennyire nekem szükségem van az akkor is meglenne ha totál egyedül lennék. Na és hogy folytassam családot sem akaok. Kizárt!!! De persze fogalmam sincs mit tudok megvalósítani ezekből a tervekből. Talán semmit. Mondjuk az hozzám pontosan passzolna ha ezekből nem jönne össze semmi. Valahogy sosem "kapok" meg semmit. Pontosabban semmi olyat amit igazán akarok is. Nem volt még olyan, hogy valami olyan sikerüljön amit nagyon akarok. Persze volt egy két dolog, de azért nem ez a jellemző. Mindenért megkellett dolgoznom és most is mindenért megdolgozok. A tálentumok amiket kaptam az álmaim megvalósításához kevés. Persze vágyhatnék kisebb dolgokra is. Naná. Mondjuk nem hiszem hogy olyan nagyon elérhetetlent álmodtam volna valaha is. Csak valaki/valami mindig akádolyok tömkelegét zúdítja elém, míg végül belátom, hogy nem megy. Szeretnék gondatalan lenni és boldog. Ez olyan nagy kérés?? Nem hiszem. Ha csak öt percre lehetnék az odaadnám érte a életem további szakaszait :-). Azok úgysem érnek semmit:-). Vajon van olyan ember aki rám vár valahol és akire én várok? Ez de nagyon naív kérdés... Csak hát az ember bízik és küzd. Vagy küszködik, mint én is. Azért vannak olyan dolgok amik vigasztalnak ha nagyon rosszul érzem magam. Akiket szeretek sosem hagytam cserben. Vannak barátaim akiket szeretek és akik szeretnek. Vannak nagyon szép emlékeim, és ha ezek sem vigasztalnak ott van Isten, akiben ha néha meg is rendül a hitem akkor is tudom, hogy vigyázz rám amennyire kell (és persze csak remélem, hogy nem annyira amennyire érdemlem:-}). Bárcsak könnyebb lenne. Bárcsak valaki segítene. Bárcsak bárcsak... Emlékszem régen annyi mindennek örültem. Kis dolgoknak. Jó ideje nem tudok kis dolgoknak örülni. Persze ez az én hibám is. Engedem, hogy a szürke hétköznapok magával sodorjanak. De hát ez a felnötté válás része. Az ember elöször elkezd nem hinni a mesékben, majd elfelejti a "gyerekes" örömöket, jönnek ez első szerelmek, majd elmúlnak az évek és nem tudja értékelni azt ami régen ha nem is nagy de boldogságot adott. Emlékszem jókedvem lett attól ha összel kimentem az utcára és éreztem a füst illatát, ami a kéményekből jött, vagy ha haza felé aláztam a nyári zavatarnál, vagy az ha a friss hóban hanyat fekve figyeltem a hóesést. Millió ilyen dolgot feltudnék sorolni. Most persze nem így van. Miért? Miért nem örülök ha haza felé elázok, vagy ha esik a hó, vagy miért nem veszem észre a füst illatát összel? Miért nincs kedvem sétálni egyedül, mint régen? Régen sokat sétáltam egydül éjjel. Csak bolyongtam céltalanul. Nem érdekelt ha hideg volt vagy esett az eső. Csak mentem és jól éreztem magam. Gondolkodtam, álmodoztam, tervezgettem, vagy éppen felejtettem. Miért felejtjük ezeket a dolgokat el? Nem tudom. Talán nönek a gondjaink és másra nem is fordítunk időt csak arra, hogy ezeket megoldjuk. Lehet hogy nem kéne ennyit foglakozni a hétköznapok nyügeivel...A tündérmesék nem arra tanítják a gyerekeket, hogy léteznek sárkányok, a gyerekek ezt már tudják. A mesékből azt tanulják meg, hogy a sárkányokat meg lehet ölni.
Szép éjszakát és vasárnapot Mindenkinek. Üdvözöl Bennetket L.
