"Mindenapok"-érzések

Kis boldogság a szürke hétköznapokban. Esik a hó. Olyan nagyon szeretem. Mikor az egyenletlen fekete földet puha fehér takaró fedi le. Mindent eltakar. Mintha megváltaná a mocskos világot. Szívemet is helyre rakja. Persze minden bajom és búm nem felejteti, de most úgy érzem a én szívemet és puha fehér selyemmel fedte le. Ettől még fáj, de legalább add egy kis megnyugvást. Imádok ilyenkor kinézni az ablakon. Olyan világossá teszik még az éjszakát is. Az ember lenne ilyenkor hópihe, melyet a szél irányít helyére és gondosan elhelyezi oda ahova kell. Ha nézem a hóesést mindig eszembe jut, hogy minden hópihének saját küldetése van. Olyanok, mint az emberek. Van olyan hópehely melyet az erdőföldjét hívatott eltakarni, van olyan akit a kocsik kereke szabdal szét, vannak olyanok akik emberekre esik és rövid élete a meleg lakásban ér véget. De mindegyik valaminek a végét és valami másnak a kezdetét jelzi. Sok embernek a hideg hó melegséget költöztet a szívébe. ez is az élet nagy paradoxonjai közé tartozik. A természet megtisztulása. A megújulás a pihenés. A természet újra töltése. Kicsiny országunkban is szorosan kötődik a hó a karácsonyhoz és bár sajna sok helyen már nem feltétlen a szeretett a család és Jézus csodás megérkezése a földre az ünnep lényege, azért még vannak olyan családok ahol ez nagyon fontos. Remélem sokan magukba néznek és megkérdezik maguktól mi is ennek az ünnepnek a lényege. Hisz nem a fények nem az ajándék, de még csak nem is a fa. Együtt lenni azokkal akiket nagyon szeretünk. Az évben legalább legyen egy olyan nap mikor azokkal vagyunk akiket szeretünk, vagy ha nem lehetünk velük akkor rájuk gondolunk. Én megpróbálom, mint minden évben evvel a szellemiséggel megtölteni az ünnepet. Azokért a szeretteimért akik sajnos nem lehetnek már velem egy gyertyát gyújtok, akik nem tudnak velem lenni azokra sokat gondolok és egy rövid imát mondok azért hogy boldogan teljen nekik is az ünnep, és akik itt lesznek azokkal jól érzem magam...