Este van, és megint éjjel dolgozok. Nincs kedvem itt lenni. Bezárva érzem magam. Egy börtön, aminek az ajtaja nyitva. Bar az ajtó nyitva nem mehetsz el. Végülis mindegy. Mennyi minden van az ember életében, amit nem akar... Sok... Túl sok is. Szeretnék szabad lenni. Régen még gyerekként azt hittem, ha felnövök, az leszek. Most is érzem időnként. Szabadon repülök, csak most már tudom, hogy a lánc a lábamon van, és csak addig repülhetek, amíg a kemény és hideg vas enged. Szárnyalásra esély sincs, csak rövid repülésekre. Van, hogy úgy érzem valaki áll a hátam mögött és figyel. Figyel és irányit. Van, hogy segít, van, hogy ront a helyzeten. Szerintem Kedves Olvasó tudod, mire gondolok. Ha jobban magadba nézel, talán Te is érzed azt a valakit, aki valójában Te magad vagy és mégsem... Ilyenkor mikor nagyon hiányzik az én Egyetlenem akkor mindig hangosabb lesz ez a valaki. Arra ösztökél, dobjam le a láncaimat és hagyjak itt mindent és menjek, hozza. De tudom, hogy nem lehet, és ez elkeserít és érzem, szép lassan felemészt....
Na, majd csak lesz valahogy....
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.