"Mindenapok"-érzések

Volt egyszer egy tízenéves fiú, aki nem tudta mit akar a világtól, vagy mit akarthat tőle a világ. Szeretett élni. Mindenbe korán belekóstolt. Hamar rádöbbent ki ő. Rájött nem átlagos szokványos és a családja nem fogadná el. Pontosítva nem ismert olyan embert aki elfogadta volna. Ezért mélyen magába relytette el ezt a valakit aki ő volt és felépített egy teljesen más ember, akit mutatni tudot az emberek elött. Aki megfelel ez elvárásoknak amiben csak tud. Így teltek a mindennapjai. Szótlan és visszahúzodó volt otthon, mert azt várták tőle, szókimondó és hivalkodó volt társaival, mert azt várták tőle, lett barátnője mert azt várták tőle. Persze az utobbit részben ő is akarta. Így teltek az évek. Aztán ez a kitalált valaki, aki nem teljesen ő volt darabokra kezdett hullani. Mindig valamit levetközött belőle. Így rezte magát egyre boldogabnak. Elmúltak a tini évek és szinte teljesen önmaga tudott lenni. Persze még mindig voltak titkok, furcsa érzések, és volt, hogy nem törödött avval, hogy bármit is titkoljon és engedett a vágynak. Persze ezt a kis rést amit nyitott rögtön be is zárta, amint tudta nehogy valami is kiszivárogjon. Sokszor félt, hogy nem tudja magában tartani, vagy akaratlanul is kiderül valami ez ő titkos és furcsa életéről. Nagyon nehéz volt szinte senkinek sem beszélni róla. Persze az évek megedzeték. Szerencséjére megismerkedett valakivel akivel sok év után úgy érezte nyíltan beszélhet. De nem akart. Nem azért mert szégyelte vagy, mert az elutasítástól félt. Az igazság az. hogy attól félt ha elfogadja a barátja akkor ö maga is kénytelen lesz elfogadni. Nem vívhatja tovább a saját harcát. Ami szerinte azért egy egyensúlyt teremtett saját magában. Persze nem bírta tovább magában tartani és elmondta. Elfogatta a barátja. Ő ennek nagyon örült, de tovább folytatta azt az életett amit eddig megszokott. Tele titokkal, titkos találkákkal, félelemmel, önváddal. Persze sokkal könnyebb volt, mert már volt valaki mellette. Így teletek az évek. A mostmár férfinak nem volt senkije. A nagy titka mindenkit elmart maga mellöl, de érezte ö akkor sem vállalhatja magát. Nincs benne elég bátorság, nincs benne önbizalom. Így egyiki ember ment és a másik jött. Nem volt szinte soha boldog. Az saját belső misztériuma megkeserítette. A magával való viaskodás közben megöregedett. Egyedül élt kis lakásában. Nem kereste senki. Nem kellett már senkinek. Nem volt más neki csak a magány. Így halt meg egy téli reggelen. MAGÁNYOSAN, EGYEDÜL, TITKÁVAL ÉS KESERŰSÉGÉVEL A SZÍVÉBEN. SÍRJÁRA EZT IRTÁK: Egy ember aki FÉLT boldog lenni...

"Legszomorúbbak azoknak a dolgoknak a romjai, amik elmúltak anélkül, hogy lettek volna."

Móra Ferenc 

Tényleg még nem is irtam az alsőről. Csak , hogy valami bógód téma is legyen. Hát. Érdekes volt. Felejthetetlen mennyira béna és aranyos. 14 éves voltam. Nyár, kurva meleg. Még ma is elöttem van az a fiú.  Kicsit zilált haja és az ahogy a döglesztő melegben kiül az arcára a szenvedés. Én is más voltam akkoriban. Nem voltam ennyire szókimondó és hát teljesen más voltam. Még ártatlanként néztem a világot. Ő persze más volt. Talán ez volt amit nagyon magaménak akartam akkor tudni. Tehát adott voltam én és velem egy korú fiú. Már elég régen ismertük egymást. Mondjuk most elöször volt, hogy több idött töltöttünk együtt. Én akkor nem tudtam magamról, amit most tudok, de szerintem még Ő sem. Aztán egy este egyedül otthon. Náluk. Szülei valahova elmentek és csak éjjel volt várható, hogy haza jönnek. Persze mi, mintha már felnöttek lennénk letelepedtünk a tévé elé sörrel a kézben és cigivel a szánkban. Hú de nagynak éreztük magunkat. (talán azok is voltunk) Én kimentem egy üveg sörér, mert elfogyott.. Mire vissza értem ott állt az ajtóban és nézett rám. Láttam valami van. Valahogy furcsán nézett. Ekkor éreztem elöször hogy örülten kívánom. Persze ezt nem akartam elmondani neki. Meg hát sose voltam konzervatív, de azért nagyon furi volt. Megkérdeztem mi van. Nem mondot semmit csak nézett rám. Beakartam menni a szobában mellette. Nem engedett. Oda hajolt és megakart csókolni. Persze reflexból elhúzodtam és megkérdeztem tőle, hogy teljesen hülye, vagy csak alkalmi ez az állapot. Sokkal bátrabb volt nálam. Rám nézett és megkérdezte , hogy én tényleg nem ezt akarom. Háát hogy a fenébe nem. Persze ezt csak magamban gondoltam. Nem akartam rá válaszolni. Na ő válaszolt helyettem és most nem húzottam el a csókja elöl. Nagyon ügyetlen volt a folytatás. Nem ismerte egyikönk sem ennek a fajta testi szerelemnek a minkéntjét. Sokat nevettünk rajta késöbb. Persze nyár végére teljesen tökéletesítettük az együttléteink minden apró mozzanatát. Azóta sok minden megváltozott. Én is. Ő is. Persze azóta is voltunk együtt. Az elmúlt 10 év azért adott még boldog pillanatokat Vele. Csak azóta változtak a szexben elfoglalt helyett illetően. Valahogy Vele mostanra már teljesen kiegészitjük egymást. Annyira hiányzik idönként. Meghódított minket az a nyár. Az most már csak a mienk. Bárcsak kaphatnék még belőle egyszer annyit.  Persze gondolom most Ő otthon van a barátnöjénél. Tudom, hogy gondol rám, persze nem éppen most hanem , hogy idönként szokott. Ha valaki látta a Túl a barátságont(ha nem nézze meg) akkor én vagyok Jack Twist Ő meg Enis del Mar. Persze csak körülbelül. Késöbb amikor valakivel összejöttem, teljesen más volt. Nem feltétlen rosszabb vagy jobb csak más. Pl.: mikor az egyik legjobb barátommal lefeküdtem(nem kellett volna) Ez volt barátságunk utolsó éjszakája. Nem tudta még annyira sem elfogadni magát mint én. És én nem akartam Isten biza. Ő kezdte. Aztán ez lett belöle. Mondtam nek, hogy ne mérgesítse a bikát mert felökleli. Nem hitt nekem. Hát akkor éljen a mumusával. Naná hogy rá pár hétre már megbocsájthatatlan haragott érzett irántam. Persze mindenkinek tálalható sztoryja is volt hozzá. Undorító. Na de mindegy ennek is már 9 éve kb.. Túl vagyok ezen is. Meg persze azóta nagyon sok ilyenen. :-)Sok-sok hülyén és sok-sok értékes emberen. Akikkel szinte csak az volt a baj vagy túl sokat vagy túl keveset akart. Általában az első. Én nem coming out-olok. Nem hülye vagyok csak finoman aberált :-). Legyetek jók!

Mai napi idézet: "Az igazi boldogság éltet és reméltet. Amikor kiégnek a vágyak, velük pusztul a boldogság ígérete is. Aki már nem remél, aki már nem kíván, annak félnivalója is akad. Boldogtalan boldogság az övé. Ahol a vágy végződik, ott kezdődik a félelem."

Baltasar Gracián 

Szabadon, mint a madár. Repülnék minden gond nélkül. A kék égen suhannék. Magasról nézném az embereket és nem lenne semmi baj. Te mellettem szárnyalnál. Csak mi ketten lennénk senki más. Boldogan néznék rád. Szerelmesen vissza néznél és én neked adnám szívem. Várnak a messzeségek. Csak minket és senki mást. Ketten lennénk egyek. Érzéseink összefonódnának, szorosan, elválaszhatatlanul. Nem érdekelne senki véleménye, vagy az hogy lenéz, elutasít, hisz csak Te vagy. Te és én. MI. Így is lehetne ha Te is akarnád. De Te nem erre vágysz. Nem akarsz repülni a messzességgel és velem. Neked valaki más kell. Vagy csak saját magad. Többet nem tudok ajánlani, csak annyit, hogy két énből MI lehet. Csak ennyit és nem többet...

"You give me the wings to fly
You are the clear blue sky
I'm floating so free, so high
Falling with grace - for you and I
You give me the wings to fly"
 

A városban sétálok egymagam. Este van. Lámpák halvány fénye világítja csak meg az arra menök útját. Minden cél nélkül bolyongok. Hüvés szél kiséri utan. Fázom. Összehúzom a kabátom. Lépteim hangtalanok lassúak elmélázottak. Nem sietek hisz most cél nincs. Csak az, hogy ne legyek otthon. Ne legyek egyedül a szobámban. Gondolatok lepik el agyam. Érzések a lelkem. Ezek kergettek ki a szabadba. Nem vagyok elég nekik. Térre vágynak. Nyugtatnak az ismeretlen arcok. A város illata és a szél hűvössége. Ilyenkor szebb minden. Olyan nyugodt, kézzel fogható. Látok párokat. Látom azt is ami titkos. Amit nem sokan látnak. Egy-egy titkos érintés vagy pillantás. Milyen tiszta érzések tükrözödnek az arcokon. Tovább megyek. Egy öregasszony kéreget. Arca ráncos és meggyötört. Nem követel, csak kér. Ez elöttem sétáló pár ad neki pár forintot és tovább halad. Engem nem állít meg, továbbmegyek. Befordulok a következő utcába, ahol rajtam kívül csak a szél van. Kabátomat kínyitja befújj alá. Megdiderget, de nem bánom, utam folytatom. Lassan az utcából kiérve, egy forgalmasabb térre érek. Keresek egy helyet ahol leülhetek. Találok is egy félre eső üres padot. Az embereket figyelem. addig sem kell a saját gondjaimmal foglalkoznom. Nem ítélkezek csak figyelek. Nem ruhákat arcokat nézek, csak, hogy mit és hogyan tesznek. Van egy pár fős csoport jobbra tőlem. Fiatalok. Még javában tinik. Mindegyiknek mosoly terül el az arcán. Látszik rajtuk, hogy így együtt boldogok. Nevetgélnek és viccelödnek egymással. Velem szemben egy középkorú pár ül egymás mellett. Fogják egymás kezét és nézik egymást. Egy-egy mondatot súgnak egymáshoz hajolva és odaadóan mosolyognak egymásra. Szerintem észre sem veszik a tiniket sem nem, hogy engem aki figyel. Finoman odaadással érintik egymást meg. Nekik most üres a tér. Nekik most csak a másik van. Ez az ö estéjük. Szemem tovább halad. Nagyon sokan vannak itt. Sokan csak mennek egymás melett sietve. Van aki egyedül van akik párosan. Arcuk vagy fáradt, vagy közönyös. A közönytől elborzadok. Soha nem akarok az lenni gondolkodok el. Minden más csak az nem. Nem messze tőlem leül két fiú. Az egyiket ismerem. nagyon is tudom ki Ő. Nem akarok vele beszélni. Felállok mielött észre venne, de késő. Meglát. Pillantásunk találkozik, szemünk egy másodpercre egymásba forr. Mondatát félbe hagyva jelzi, hogy feláll és oda jön, de én egy gyorsan intek és elsietek. Látom rajta, hogy elszomorodik, de mire vissza nézz a másik fiúra már mosolyog. Nem érdekel mondom magamban. Bárcsak üvölthetnék. Nem vele, hanem magammal, hogy ennyire hülye barom voltam megint. Most tényleg vége. Most tényleg ennyi volt. Most már tényleg nincs szükségem rá. Nem is lehet hisz Ö nem akarja, de akkor mi az a szomorúság, mintha lebukott volna. Pedig nem. Ilyeneken gondolkodva sétálok tovább. Arra eszmélek, hogy csörög a telefonom. Ö az. Nem akarok vele beszélni, de nem bírnám ki ha nem venném fel. Hát megteszem. Megtudom, hogy éppen egyik étterem mosdójában van és onnan telefonál, mert a másik kinnt vár rá. Megkérdezem, hogy akkor minek telefonál? Ha gondolom rögtön otthagyja és oda jö hozzám csak mondjam azt, hogy ezt akarom. A válaszon magam is meglepődömem. Ne gyere, szia. És leteszem. "Ha ezt akarod. Ne gyere." Ez zakatot az agyamban. Mérges vagyok. Mérges vagyok rá, mérges vagyok magamra és mérges erre a hülye helyzetre. Miért csinálja ezt? Tőlem fél, vagy magától félt engem? Valaki mondja meg miért? Fázok és elgyötört vagyok. Lassan haza visznek a lépteim. Ahol vár gép a bloggal és utána az ágy. Érzelmeim elcsitulnak. Fáradtnak érzem magam. Haza érek. Cuccaim letszem az asztalomra a gépet bekapcsolom. Megynyítom a blogom és irok bele. Leírom mi történt ezen a furcsa estén mikor a városban sétáltam egymagam.  

Ha, egy nap úgy érzed sírnod kell, HÍVJ!! Nem ígérem, hogy megnevettetlek,de sírhatok Veled!! Ha, egy nap el akarsz futni, HÍVJ!! Nem ígérem, hogy megkérlek állj meg, de futhatok Veled!! Ha, egy nap senkit nem akarsz hallani, HÍVJ!! Ígérem, Veled leszek nagyon csendben!! De, ha egy nap hívsz, s nincs válasz... gyere gyorsan!! Lehet nekem van szükségem RÁD!!!!!