Ma sikeres rutin vizsgát tettem. Elégedett vagyok magammal:) Hulla vagyok. Naon hosszú és unalmas nap volt ez a mai. Azért gondoltam irok még pár szót.

Az álom nem múlik. Újra előjön. Nem hagy nyugodni békében. Mindig kicsit más, de a lényege ugyanaz. Csak lesz valami ami végre megszakítja ezt a hülyeséget. Éljenek az álom nélküli éjszakák.

"Párkapcsolat" ügyileg nagyon szarul állok. Z.-vel megegyeztünk, hogy csak barátok maradunk. Na most ezt annyira sikerül jól művelni, hogy három napja nem is beszéltünk. Én ezt nagyon sajnálom, de lehet, hogy holnap felhívom. Jó volna azért beszélni Vele pár szót. Mondjuk csak azt tudnám, hogy evvel Ő is így van-é, avagy sem? De persze ezt úgysem fogom megtudni. Tőle bárminemű érzelem nyílvánítás távol áll. Még normálisan megsértödni sem tud. Na de mindegy is mostmár a lényegen úgysem változtat. Még mindig elég magam vagyok. Szerintem ez így is lesz egy darabig. Majd a szükségleteim kielégítésére használatba veszem valamelyik exemet. Kettő úgyis jelentkezett a "állásra":D

Mai napi idézet: "Nem dárda, nem fal, nem zár, nem vagyon – csak Isten óv meg a veszedelemtől." 

És egy kis zene:

Meg pár pillanat kép egy nagyon jó filmből... Nem azért jó, mert homokosokról szól, hanem, mert szeretem a szereplőket, mert elét szagú, mert érthető, mert jól mutatja be az ember vivódását( már akinek van), és annak ellenére szeretem, hogy nagyon szomorú (a happy end:)) a vége...És persze érzéseket ébreszt bennem.

 Az álmok veszélyes éa furcsa dolgok. Persze ez attől függ mely álmokról beszélünk. Azokról az álmokról amiket ébren álmodunk meg és szeretnénk, hogy a jövönket képezze, vagy amiket éjjel alvás közben gyötörnek vagy boldogítanak. 

Az éjszaka álmai kínóznak egy ideje. Van egy vissza térő álmom. Nem szeretem. Furcsa játékot űz velem. Idönként mintha egy film főszereplöje lennék. mert nehezen hiszem el, hogy valóságban van olyan, hogy többszöer álmodja az ember ugyanazt. Hát velem mostanában megtörtént. Állok egy hatalmas teremben körülöttem sok ember. Sok ismerös és sok ismeretlen. Boldog vagyok. Együtt indulunk el a terem egyik felébe. A terem oldalán ajtók, melyekbe benyitnak az emberek, és vagy tovább mennek vagy nagyon boldogan belépnek rajta. Ekkor eltünik az ajtó. Minden ajtón csak egy ember léphet be utána semmivé foszlik. Haladunk egyre kevesebben a terem másik vége felé. A hely szükül. Lassan mindenki benyit egy ajtón. Persze közben beszélgetünk. Arra nem emléxem miről, csak az maradt meg hogy nagyon magyaráznak többen nekem valamit. Ahogy haladunk csak páran maradnak mellettem. Őket ismerem. Nagyon közel állnak hozzám. Persze mindenkire nem emléxem csak pár arc az ami megmaradt az álom vége után. Aztán ők is kinyitnak egy ajtót és belépnek boldogan. Én ahogy fogynak körülöttem az emberek egyre elveszettebben érzem magam. Mig végül észreveszem, hogy egyedül maradtam. A terem már csak egy folyósó melyben alkigt bírok haladni. Vissza akarok fordulni de valamiért nem teszem. Megyek és ajtók vannak mellettem, de nem tudom őket kinyítni. Az álom vége az, hogy kétségbe esve futok, amig  arra nem kelek, hogy nem kapok levegőt. eddig ezt háromszor álmodtam. Nem tudtam utána aludni. Nem is volt kedvem megvallom öszintén. Nem tudom miért gyötör ez a furcsa álom. Talán nem is érdekel. De az biztos, hogy az utolsó már nagyon rossz volt. Levegöért kapkodva kelek, folyik rólam a víz. Remélem hamar elmúlik és nem álmodom újra és újra. Bár gyerekkoromban is volt egy két vissza térő álmom, de ezek mind gyerekes rémálmok voltak. És mindig változott pár dolog, persze a lényeg az ugyan az volt. Furi és nagyon nem szeretem dolog. De remélem nem álmodom többé.

Mai napi idézet: "Most azonban csak romokat láttam. Romokat, amelyeket gyerekkorunkban várakká varázsolt a képzeletünk, romok, amelyek közt annyit játszottunk, s ahol annyiszor kerestem az én kis hercegemet."                                                                                                                         Paulo Coelho

Hallgassatok zenét is (már aki szereti Mozart-ot): 

Egyik reggel arra ébrettem, hogy besüt a napsugár a szobábmba. Ébredés után figyeltem a kisporszemcséket ahogy a levegöben szállnak és a napsugarában játszanak. Szép ébredés volt. Jó lenne mindennap így kelni gondoltam. Kikászálódtam az ágyamból. Sokat vártam attól a naptól. Várthattam is hisz ez egy különleges nap volt. Ez a nap az enyém volt. Hisz megint eltelt egy év. Nem is tudom valójában mire is vágytam. Vagy mi az amit az emberektől elvártam. Így a nap elteltével már nem tudom. Talán sok ajándékot. Nem. Bár lehet, hogy akkor még igen. Talán ilyenkor jön rá arra az ember, hogy mekkora ereje van a szónak. A kimondotnak a leirtnak. Nem bánom, hogy senki nem adott ajándékot. Többet kaptam annál. Éreztem, hogy fontos vagyok még ha csak egy napra is de éreztem. Azt gondolom ezért is találták ki ezt az egész születésnap dolgot. Az ember legalább egy napra érezheti, hogy fontos az embereknek, és talán elég, vagy legalábbis feltölt egy évre. Én nagyon boldogon feküdtem be az ágyba az nap este. Nagyon örültem minden kedves szónak, minden aranyos és figyelmes gondolatnak. Szép nap volt. Köszönöm Nektek. Bár nem sokan olvashathatjátok ezt a blogot, de azért itt is köszönöm mégegyszer.