"Mindenapok"-érzések

Kis boldogság a szürke hétköznapokban. Esik a hó. Olyan nagyon szeretem. Mikor az egyenletlen fekete földet puha fehér takaró fedi le. Mindent eltakar. Mintha megváltaná a mocskos világot. Szívemet is helyre rakja. Persze minden bajom és búm nem felejteti, de most úgy érzem a én szívemet és puha fehér selyemmel fedte le. Ettől még fáj, de legalább add egy kis megnyugvást. Imádok ilyenkor kinézni az ablakon. Olyan világossá teszik még az éjszakát is. Az ember lenne ilyenkor hópihe, melyet a szél irányít helyére és gondosan elhelyezi oda ahova kell. Ha nézem a hóesést mindig eszembe jut, hogy minden hópihének saját küldetése van. Olyanok, mint az emberek. Van olyan hópehely melyet az erdőföldjét hívatott eltakarni, van olyan akit a kocsik kereke szabdal szét, vannak olyanok akik emberekre esik és rövid élete a meleg lakásban ér véget. De mindegyik valaminek a végét és valami másnak a kezdetét jelzi. Sok embernek a hideg hó melegséget költöztet a szívébe. ez is az élet nagy paradoxonjai közé tartozik. A természet megtisztulása. A megújulás a pihenés. A természet újra töltése. Kicsiny országunkban is szorosan kötődik a hó a karácsonyhoz és bár sajna sok helyen már nem feltétlen a szeretett a család és Jézus csodás megérkezése a földre az ünnep lényege, azért még vannak olyan családok ahol ez nagyon fontos. Remélem sokan magukba néznek és megkérdezik maguktól mi is ennek az ünnepnek a lényege. Hisz nem a fények nem az ajándék, de még csak nem is a fa. Együtt lenni azokkal akiket nagyon szeretünk. Az évben legalább legyen egy olyan nap mikor azokkal vagyunk akiket szeretünk, vagy ha nem lehetünk velük akkor rájuk gondolunk. Én megpróbálom, mint minden évben evvel a szellemiséggel megtölteni az ünnepet. Azokért a szeretteimért akik sajnos nem lehetnek már velem egy gyertyát gyújtok, akik nem tudnak velem lenni azokra sokat gondolok és egy rövid imát mondok azért hogy boldogan teljen nekik is az ünnep, és akik itt lesznek azokkal jól érzem magam... 

Hát igen. Egy újabb éjjel múlt el. Fáradt vagyok és lassan kelhetek mert délután megint kell menni. Nem tudom meddig bírom ezt még csinálni. Kezdek bele fáradni a saját életembe. Szar munka, szar lelkivilág, szar pénzügyi helyzet. Szóval szar minden. Szeretnék egyszer boldogan kelni, úgy hogy semmi sietség, nem árnyékol be  semmi, nem nyomja rá semmi a napomra a bélyegét. Legalább lenne egy valakim. De most tényleg!!!! Jól esne, de még arra sincs időm, hogy ismerkedjek. Merszem meg annyi sincs. Úgy érzem időnként hogy kinevetnek. Lehet, hogy van is benne valami. Általában jók a megérzéseim. Egy pár hete elmentem egyik ismerősömmel a barátommal "bulizni". Háááát. Pár lánnyal találkoztunk. Olyan nagyon kellemetlenül éreztem magam. Végig néztem az asztaltársaságon, és még az a kevés önbizalmam ami volt az szerte foszlott. Nagyon nem voltam oda való. Pontosabban mostanában sehol nem találom a helyem. Itthon is csak a szobában a jó. Nem nagyon beszélgetek senkivel egy-két embert leszámítva. Bár miről is beszélnénk. Nincs is miről. Igazán csak azokkal beszélek mostanában szívesen akiknek megtudok nyílni. Még ha nem is a bajaimról dumálunk hanem csak valami általános témáról akkor is. Valahogy más. Régen nem igényeltem azt hogy tudják mi van velem. Mostanában viszont egyre jobban. Persze nem mindenki csak egy két barátom. Drága Legjobbom annyira hiányzol már. Jó lenne ha találkoznánk és dumálnánk. Vagy csak már az is jó lenne ha csak úgy simán látnálak. Igazából szinte mindent megtudsz innen a blogból.

Na de talán egyszer minden jóra fordul, addig megpróbálom egészben megúszni ezt az időszakot. Ég Veletek Olvasóim. Majd még írok, csak most az álmosság kicsi törpéje ráakaszkodott a szemhéjamra és húzza lefelé, hogy édes álomba repítsen...