A városban sétálok egymagam. Este van. Lámpák halvány fénye világítja csak meg az arra menök útját. Minden cél nélkül bolyongok. Hüvés szél kiséri utan. Fázom. Összehúzom a kabátom. Lépteim hangtalanok lassúak elmélázottak. Nem sietek hisz most cél nincs. Csak az, hogy ne legyek otthon. Ne legyek egyedül a szobámban. Gondolatok lepik el agyam. Érzések a lelkem. Ezek kergettek ki a szabadba. Nem vagyok elég nekik. Térre vágynak. Nyugtatnak az ismeretlen arcok. A város illata és a szél hűvössége. Ilyenkor szebb minden. Olyan nyugodt, kézzel fogható. Látok párokat. Látom azt is ami titkos. Amit nem sokan látnak. Egy-egy titkos érintés vagy pillantás. Milyen tiszta érzések tükrözödnek az arcokon. Tovább megyek. Egy öregasszony kéreget. Arca ráncos és meggyötört. Nem követel, csak kér. Ez elöttem sétáló pár ad neki pár forintot és tovább halad. Engem nem állít meg, továbbmegyek. Befordulok a következő utcába, ahol rajtam kívül csak a szél van. Kabátomat kínyitja befújj alá. Megdiderget, de nem bánom, utam folytatom. Lassan az utcából kiérve, egy forgalmasabb térre érek. Keresek egy helyet ahol leülhetek. Találok is egy félre eső üres padot. Az embereket figyelem. addig sem kell a saját gondjaimmal foglalkoznom. Nem ítélkezek csak figyelek. Nem ruhákat arcokat nézek, csak, hogy mit és hogyan tesznek. Van egy pár fős csoport jobbra tőlem. Fiatalok. Még javában tinik. Mindegyiknek mosoly terül el az arcán. Látszik rajtuk, hogy így együtt boldogok. Nevetgélnek és viccelödnek egymással. Velem szemben egy középkorú pár ül egymás mellett. Fogják egymás kezét és nézik egymást. Egy-egy mondatot súgnak egymáshoz hajolva és odaadóan mosolyognak egymásra. Szerintem észre sem veszik a tiniket sem nem, hogy engem aki figyel. Finoman odaadással érintik egymást meg. Nekik most üres a tér. Nekik most csak a másik van. Ez az ö estéjük. Szemem tovább halad. Nagyon sokan vannak itt. Sokan csak mennek egymás melett sietve. Van aki egyedül van akik párosan. Arcuk vagy fáradt, vagy közönyös. A közönytől elborzadok. Soha nem akarok az lenni gondolkodok el. Minden más csak az nem. Nem messze tőlem leül két fiú. Az egyiket ismerem. nagyon is tudom ki Ő. Nem akarok vele beszélni. Felállok mielött észre venne, de késő. Meglát. Pillantásunk találkozik, szemünk egy másodpercre egymásba forr. Mondatát félbe hagyva jelzi, hogy feláll és oda jön, de én egy gyorsan intek és elsietek. Látom rajta, hogy elszomorodik, de mire vissza nézz a másik fiúra már mosolyog. Nem érdekel mondom magamban. Bárcsak üvölthetnék. Nem vele, hanem magammal, hogy ennyire hülye barom voltam megint. Most tényleg vége. Most tényleg ennyi volt. Most már tényleg nincs szükségem rá. Nem is lehet hisz Ö nem akarja, de akkor mi az a szomorúság, mintha lebukott volna. Pedig nem. Ilyeneken gondolkodva sétálok tovább. Arra eszmélek, hogy csörög a telefonom. Ö az. Nem akarok vele beszélni, de nem bírnám ki ha nem venném fel. Hát megteszem. Megtudom, hogy éppen egyik étterem mosdójában van és onnan telefonál, mert a másik kinnt vár rá. Megkérdezem, hogy akkor minek telefonál? Ha gondolom rögtön otthagyja és oda jö hozzám csak mondjam azt, hogy ezt akarom. A válaszon magam is meglepődömem. Ne gyere, szia. És leteszem. "Ha ezt akarod. Ne gyere." Ez zakatot az agyamban. Mérges vagyok. Mérges vagyok rá, mérges vagyok magamra és mérges erre a hülye helyzetre. Miért csinálja ezt? Tőlem fél, vagy magától félt engem? Valaki mondja meg miért? Fázok és elgyötört vagyok. Lassan haza visznek a lépteim. Ahol vár gép a bloggal és utána az ágy. Érzelmeim elcsitulnak. Fáradtnak érzem magam. Haza érek. Cuccaim letszem az asztalomra a gépet bekapcsolom. Megynyítom a blogom és irok bele. Leírom mi történt ezen a furcsa estén mikor a városban sétáltam egymagam.
